Az Isis oldalhajtásként indult, ismert arcokból álló Old Man Gloom 2004 óta tartó hallgatását törte meg ezzel az új lemezzel. Az informáltabbak jól tudják miről van szó, a későn érkezetteknek azért leírom kik alkotják a zenekart: Aaron Turner (Isis, Split Cranium, Mamiffer), Nate Newton (Converge, Doomriders), Caleb Scofield (Cave In, Zozobra), Santos Montano (Zozobra), Luke Scarola (House of Low Culture). Válogatott tásaságról van tehát szó, zajolós, poszt-sludgeos, néhol noise-rockba hajló  veretéssel.

myspace / facebook

I Think I'm Gonna Be Sick

Dyslexicon

A philadelphiai Dandelion-t szokás Nirvana rip-offnak titulálni, amiben néha lehet is valami, de azért érezni az Alice in Chains és a Mudhoney hatását is. Szóval minden megvan bennük, amitől a grunge billog egyértelműen jogos. Punk svung, tömbösített nagy riffek, tébláboló és mizantróp pszichedelia, vágjátok. Amúgy alapvetően sikeresek voltak, nyomatták őket az MTV-n, Beavis és Butthead is rázta rájuk. Mind a két darab nagylemezük hatalmas munka, fülbemászó és fogós dalokkal, gyönyörű hangzással és szeretnivaló dögös mentalitással. '96-ban szétmentek, sok kevésbé jelentékeny bandában folytatták, ennyi. Az meg senkit ne érdekeljen, hogy nem voltak túl eredetiek, senki nem az.

Ez mégis mekkora dal már.

Meg ez.

Pár napja megemlítettem hogy hamarosan érkezik a JATAO debüt, lám fel is bukkant a virtuális térben. Tavaly azonnal felkaptam a fejem a lentebb linkelt dalra (ami sajnos a lemezre nem került fel), annak ellenére hogy egy, a The Devil's Blood sikerein felbuzdult kópiának tűnt, viszont a dal minősége olyan magas volt, hogy ez különösebben nem is zavart. Természetesen itt is a rituális retrórokk van porondon, okkult szövegvilággal, női énekkel, tisztán hallható Coven imádattal. Tetszik a lemez, bár talán kicsit többet vártam, de a holland ördögimádók tavalyi kiadványát szerintem bőven üti. Most hogy ez a lemez is kint van, a Year of the Goat bemutatkozó albumát várom veszettül... (Az anyagért speciálköszönet Jávorkúti Malibu haveromnak.)

myspace / facebook

A Világ Legelfoglaltabb Bluesgitárosának legújabb

nagylemeze megérkezett! Korábban / JoeŰrje

Új hazai zajság, az előzőt nagyon bírtam.

Kaszás úrnak köszönjük, hogy szólt.

A Philm Dave Lombardo projektje, a Harmonic pedig a trió bemutatkozó nagylemeze. A dobok istene mellett Pancho Tomaselli basszerből és Gerry Nestler gitáros-énekesből álló banda amolyan Fradi-levest hozott össze a deütáló korongjára: HC, (post-)punk, noise, prog és surf rock, jazz, new wave és ambient elemekből építkezik muzsikájuk, illetve ezen zenei jegyeket ötvözve igyekeznek valami egyénit kialakítani. A végeredmény első hallásra felemás: a dalokon kifejezetten érződik, hogy jammelés  szülte őket - ami határozottan működik az olyan szerzemények esetében, mint a Held in Light, Vitriolize, vagy a Killon; másoknál viszont kicsi politúr talán feszesebb eredményt adott volna (halld: Mezzanine, Hun, Way Down). Ettől még utóbbiak sem rosszak, csak az átgondoltan megvalósított ötletek a lemez összképét te(he)tték volna gazdagabbá. Határozottan pozitív számomra viszont az, hogy mivel a felvételeket élőben rögzítették, a hangzás megmaradt amolyan MC5/Zeke-féle garázsos-mocskosnak, ami alatt számos finomság és apró nüansz rejtőzik. A Harmonic bár kicsit összeszedetlen nagylemez, de így is megvannak a maga brilliáns pillanatai. Alább pedig ízelítés:

Ez a lemez a new yorki Butter 08 egyetlen hátramaradt nyoma. A Grand Royale (Beastie Boys, helló) adta ki 1996-ban. Cibo Matto és JSBX tagok gyülekezete, de kit érdekel. Leírni pedig, hogy mégis mi a fasz folyik ezen a lemezen, elég nehéz. Borult, pszichedelikus szintik övezte fehérseggű hip-hop ütemek, elképesztő mennyiségű groove, vérbő ritmizáltság és kísérletezgető toldalékok, furcsábbnál furcsább dallamvezetések, idióta samplerek, meglepő hangszerelések (Dick Serious dal, érdemes) totális elfolyás és seggrázás kéz a kézben. Nagyjából a Garbage, Sonic Youth, Pearl Jam, Pixies négyessel talán, esetleg, nagy nehezen meg lehet közelíteni. De addig szerintem ne zavartasson senkit mindez, amíg képes egy jót ugrálni erre az önfeledt, keretekre szaró, irdatlan zene-ünnepre. Én akárhányszor hallom, mindig úgy vagyok vele, hogy ez baszki, ez igen.

Klip.

A nagyjából semeddig sem létező Dickless a kilencvenes évek egyik legeldugottabb csajbandája volt (akkoriban amúgy a lányok is tudtak zenélni). Egyetlen kislemezük jelent meg, egy daluk a Teriyaki Asthma válogatáson van, s van valami Dickless All-Stars kiadvány is (szinte lehetetlen bármilyen formában hozzájutni), amin még fellelhetőek. A lényeg az, hogy ezen a kislemezen egyáltalán nem hivatalosan, de rajta vannak ezek a dalok is. Amúgy meg a grunge - ha egyáltalán be lehet értelmesen határolni - pontosan így néz ki. Az a püffedt, nemi beteg, ordenáré módon leszart sound és attitűd, ami ezen a pár dalon átszűrődik, na szerintem az sokkal többet ér, mint a Stone Temple Pilots, vagy a Soundgarden munkássága. Ez a suttyó, telibe blues-os, reszelős, és félvállról odavetett őszinte szétesettség példaértékű, nagy kár, hogy senki nem beszélt róluk eleget.

Ez a címadó dal.

A fúziós jazz egyik legnagyobb élő alakjaként ismert Pat Metheny 1994-ben adta ki korábban egyetlen nap alatt, egyetlen gitárral rögzített albumát. A  Zero Tolerance egy tipikus "nem értem" lemez: Metheny hívei, és a szaksajtó is alaposan lehúzta. Pedig jó eséllyel "csak annyi történt", hogy nem ugyanaz a közönség tudta volna értékelni, aki Metheny korábbi lemezeit szerette. Az inkriminált felvétel ugyanis jóféle gitárzajt (mondhatni: noise-t) tartalmaz, ami nem éppen a széplelkű, melódiákon-harmóniákon nevelkedett jazzerek lételeme. Mi rockerek azért szeretjük - persze túl nagy adagot nem szabad belőle bevenni. Haladóknak viszont ajánlott. Ja, és a borítót Thurston Moore tervezte, Metheny előtti főhajtásként.

Közeleg az Anastasis.