Üdv emberek!

Elmentünk máshova folytatni a munkát.

Itt az új blog:

http://csakbennhajogerendazatto.blog.hu/

Mindenkit kérünk, hogy pártoljon át, rendezze újra a kedvenceit, és mindenekelőtt ossza meg a hírt.

Köszönjük a türelmet és a szeretetet!

Amúgy ez a blog itt, így ebben a formában marad, de mi biztos nem fogunk már hozzányúlni, a kommentelést letiltottuk, minden az új oldalon folytatódik a megszokott formában.

A Hardware egylemezes banda volt, Third Eye Open című korongjuk 1992-ben látott napvilágot. A Stevie Salas gitáros (ex-George Clinton), Bootsy Collins basszeros (P-Funk) és Buddy Miles dobos (ex-Electric Flag, ex-Band of Gypsys, ex-John McLaughlin, ex-stb.) alkotta trió remek funk-hard-rockjában érezni némi soulos hatást is (itt-ott a kórusokban), de ez nem gyöngíti a dalokat: a Third Eye Open saját stílusának egyik gyöngyszeme. Salas keze alól röpködnek a hendrixes témák, Bootsy állati jól tolja a basszust, miközben Buddy egyszerű, de mennydörgő dobolása adja társainak a biztos alapot. A lemez producere Bill Laswell volt.

Jason Chung nyilván tősgyökeres amerikai lehet, de mindegy, le van szarva. Második lemeze a palinak, ha nem számolom az első anyag remixelését. Hangulatilag nekem kicsit a Burial anyagok jutnak eszembe róla, meg mondjuk a Holy Other album. Aki hozzám hasonlóan utál ebben a világban élni, és inkább befordulva várja a halált, annak igazi útitársa lehet ez a bő fél órás sötét álmodozás.

2011-ben ezt a lemezt apró darabjaira hallgattam. Ha jól emlékszem fel is írtam a listámra, de valamiért nem posztoltam, amit most sokak bánatára be is pótolok. Mert bizony ez a lemez sokaknak nem fog tetszeni, amire amúgy nem tudok eléggé tenni. Amúgy nehéz leírni, hogy mi történik ezen a mestermunkán. Nagyrészt acidos, indusztriális felhangokkal megszólaló, agymosó, sötét techno-dalok, de az ilyen szerzemények is eléggé különböző hangulati síkon helyezkednek el (a náci temetési menettől és a vámpíros-goth urbánus agymenéstől a szétfolyós elmeolvasztó faszságokon keresztül az európai dallamokig). És amúgy végtelenül finoman vannak megírva, persze a zsáner keretein belül. De például 2011 egyik legjobb house-slágerét és shoegaze dalát is ezen a lemezen találhatja meg az arra vállalkozó. És a lemez így sem esik szét, sőt. Egyben van, a hangulata pedig kifejezetten eredeti. Én a mai napig be tudom dobni, ha ki akarom mosni a fejem, és komolyan meg lennék hatva, ha rajtam kívül még valakit eltalálna az ilyen szar.

Van még egy 7"-es kis baromságuk, aminek kijött egy remixelt verziója is, bedobom ide alant egy hivatalos klippel (ami a lemezhez készült). Tufább és eszköztelenebb, eléggé kíméletlen butulás, ne az legyen az első dolgotok.

Elolvasom »

Szerintem tudjátok, hogy miről van szó.

Aki nem, annak újráztam az előző anyagokat.

Amúgy szerintem ez a lemez is beszarás lett.

Ha tehetitek vegyétek meg.

A Slug Guts idei kislemeze konkrétan úgy kezdődik, mint a Commandante a Picsától, aztán úgy folytatódik, mintha az ördögien isteni Murder City Devils egyik visszafogottabb száma lenne, de ez persze csak véletlen. Mármint a Hétköznapi Csalódások hasonlatosság.
A zenekar gyökerei valahol az olyan ausztrál hordák környékén keresendők, mint a Birthday Party, a Scientists, vagy a Lubricated Goat. Legalábbis bemutatkozó albumuk ezt a zenei világot hozta vissza, aztán a folytatás már változatosabbra sikeredett. Magukba szippantottak mindent, ami igazán jó az ilyesfajta morbid és sötét zenékben, ugyanakkor hangzásuk is finomodott, miközben zenéjük egyre karakteresebbé vált, persze végig megőrizve ezt a mágikus ausztrál ízt. Most pedig itt a harmadik album, illetve az azt kísérő 7 inches. Nem találok rá szavakat. Az meg különösen felháborító, hogy egyre jobb lemezekkel állnak elő. Egy percig sem kétséges, hogy a 2012-es listámon a Hot Guts mellett egy másik Guts is szerepelni fog.
A kislemez négy dalából kettő rajta van az albumon is, de ennek ellenére csatoltam azt is a mappához.

Ma van 27 éve, hogy meghalt a rokkzene egyik hatalmas egyénisége. És hogy jön ez ide? Hát úgy, hogy ezek a srácok zenéjük alapján valószínűleg oltárt emeltek Phil Lynottnak, és akár Gypsy Lizzy is lehetne a nevük... Persze a Thin Lizzy mellett érezhetőek olyanok hatása is, mint az UFO, a korai Motörhead (a klippes State Lines például olyan, mintha Lemmyék 79-ben nekiálltak volna Lizzyt nyomni), vagy a Lynyrd Skynyrd, tehát nagy megfejtés nincs, csak lazán nyomott szőrös ősmetál-ikergitáros heavy rock. Jómelegbe, kocsiba való lemez, mondjuk kint van már vagy fél éve, de nem baj az...

facebook / bandcamp

Kérésre érkezik a Lumerians első, 2011-es nagylemeze.

Korábban / Hivatalos / Fész / Szpész

A houstoni Omotai 2012-ben kiadott első nagylemezét lassan fél éve, hogy posztolni akarom, csak valami mindig közbejött. Alapvetően mocskos sludge zenét játszanak, de a képlet nem ennyire egyszerű. A sokat emlegetett pluszt jól megírt dalaik jelentik: a Terrestrial Grief tizenegy szerzeményének mindegyikében találni valami meglepetést. Vagy a hangulattal játszanak (mint az albumot két részre osztó, álmodozó címadó szám), vagy pedig – általában egy szerzeményen belül – a téma- és tempóváltás egyben stílusbeli transzformációval is jár. Ennek megfelelően néha a speed/thrash sebességére kapcsolnak, van úgy, hogy noise rockba, de úgy is, hogy őrlésbe vagy progos felhangú metálba váltanak, majd vissza. Ha még hozzáteszem, hogy a hármasfogatban egy basszerlány (Melissa Lonchambon) adja ki magából a kiabáló-üvöltő hangokat, akkor máris képben vagyunk a James Plotkin keverte albummal: a Kylesa és a (korai) Mastodon rajongóinak biztosan tetszeni fog, de valszeg másoknak is. Erő, izom, súly, Omotai!

Éljen, Bronxék kétlemeznyi mariaccsizás után visszarokkolták magukat. Persze annyira azért nem, mint a tíz évvel ezelőtti zseniális első lemezen, ahhoz képest feleannyi svung sincs, de kellemesen el lehet hallgatni. A előző lemezekhez raktam új linkeket, aki nem ismeri őket, az elsővel kezdje.

régebbiek / Mariachi el Bronx / myspace / facebook