A kaliforniai Hőkonzerv 1965-ben alakult meg, és kisebb megszakításokkal egészen a mai napig létezik. Hosszú pályájuk során felléptek szinte minden, a rocktörténelem által jegyzett fesztiválon és megmozduláson. Karakteres zenéjük a klasszikus blues rock mellett a délies ízek és a boogie rock kiváló olvasztótégelye, melyet montreaux-i koncertjük is remekül tanusít. Bár nem igazán állnak a figyelem középpontjában, a Canned Heat mind régebbi, mind pedig a mához közelebbi dolgait érdemes hallgatgatni. Így indul a koncert:

Ausztráliából származó zenekar 2002-ben startolt, egy ep és egy lemez után, a második (ez itt) tavaly látott napvilágot. Nagy vonalakban Sleep, Om, S.T. Erik és persze Black Sabbath körüli a zenéjük. Mázsa, pszichedelia, drog. Nagyon tisztességes lemezke lett, szeressétek meg.

És itt az új kislemez.

Szerintem ezek a srácok kiadványról kiadványra kerekebbek.

Kurva jók ezek a dalok.

És itt az új Pontiak is.

A Deathless két arc volt, az egyik ausztrál, a másik angol. Mindkettő basszusgitáron játszott. Zenéjükben pedig a Big Black, a Distorted Pony, a Rig, és a Godflesh vegyül (Broadrick remixelte is őket). Kattogós-nyekergős dara, falnyi riffek, szenvedés és harag, monoton és szakadt pop-dallamok, kísérletezgetések, misztikus és bizarr hangulat (amit akartak már doomnak is nevezni). Ez a '95-ös kiadvány ötvözi a második lemezüket, és a remixekkel, élő felvételekkel, ilyesmikkel kiegészített minilemezt. Aki szereti az ilyesmit, az szereti ezt is.

Anhedonia c. első lemezüket nem találom, csak a nácik által haláltáborba küldött Megauploadon volt fent. Ha esetleg valaki megleli, szóljon. Csók.

A phoenixi - zseniális nevű - Hillbilly Devilspeak 2004-es lemezét fogod most letölteni. Nem tudom szavakba önteni, hogy mit éreztem, amikor először hallottam. A noise-rock (társműfajaival) esszenciája. Minden egy helyen. Lenyűgöző. Ezek a srácok a semmiből köhögtek fel olyan dalokat, amikért a legnagyobbak is ölni tudnának. Azok, akikkel a kilencvenes évek végén végigturnézták az országot. Felesleges róla írni, minden hangja csoda. Ha bármi mást gondolsz, kérlek, inkább csihadj.

Amúgy van még lemezük korábbról, de szerintem az nekik sincs meg. Ha esetleg valaki talál valamit tőlük ezen kívül, az szóljon, akarom.

Ez pedig mekkora szöveg már: "Punks not dead. It's just old and boring like Metallica."

A Pop. 1280 első kislemeze egy kibaszott nagy csoda volt két éve. Idén pedig megjelentek első nagylemezükkel, amivel a The Grid pitbullok rágta kiberteréből egynesen egy poszt-apokaliptikus roncstemetőbe rántják a hallgatókat. Monoton, recsegős, gyilkos, és beteg témákkal átszőtt dalaikban ott bújik a Young Widows, a Cop Shoot Cop, a Pussy Galore, a Shellac, a Killing Joke, a PiL, és lehetne folytatni. De a Pop. 1280 szerintem kifejezetten eredeti atmoszférával dolgozik. A The Horror pedig elképesztő. Repetitív világégés, betonból szőtt tonnás hexameterek, ámulatba ejtő hipnotikus ütvefúrások, idegroncs dörgedelmek, végtelennek tűnő menetelések olvadt fémekben. Kibaszottul súlyos, baromira megírt, tömény, és gyönyörűen rétegzett munka, egyhuzamban háromszor toltam le.

Áron barátunknak köszönje mindenki.

Ettől a daltól nem tudok szabadulni.

Először picit fintorogtam a borító láttán, de végül lerántottam a lemezt, és azt gondolom jól tettem, a borító alapján Karma To Burn/Orange Goblin kombót vártam és kaptam azt hiszem a jobbik fajtából. Biztos lesznek fanyalgók, de szerintem egy próbát megér (mondjuk jobb mint az új El Caco). Ja, és az egyik dalban az Orange Goblinos arc énekel.

A mexikóvárosi banda bemutatkozó lemeze nagyon ígéretes: instrumentális post/sludge metáljuk elejétől a végéig erőtől duzzad, és célba talál. Olyan, mintha a korai Pelican adna találkát az angol Capricorns-nak. Az alig 35 perces, magánkiadásban megjelent korong a bizonyíték rá, hogy van még hallgatható cuccos a műfajon belül.